Elérkezett az idő, hogy az 1997 óta regnáló, a csapattal három olimpiát, egy világbajnokságot, két Európa-bajnokságot (és még számtalan trófeát) nyerő szövetségi kapitánnyal, Kemény Dénessel beszélgessünk. Megkeresésünkre – némi kulisszatitok – péntek délelőtt SMS-ben ekképpen reagált: „Fél egyig jó, addig kocsiban vagyok, utána lemegyek a térképről vasárnap reggelig."

– Még a térképen?
– Már nem sokáig.

– Jó lesz az magának?
– De mennyire! Szükségem van egy kis feltöltődésre, péntek kora délutántól vasárnapig igyekszem kizárni a külvilágot.

– Ön, aki szeret mindent kézben tartani, könnyen meg tudja ezt tenni?
– Értem a célzást, ennek ellenére azt gondolom, már egyre jobban megy a kikapcsolódás is. Aki nagyon fontos, tudja, miként ér el, de nem túlzás, most inkognitóba vonulok. Voltaképpen ez is része a felkészülésnek. Pihennek a játékosok, pihen a kapitány. Azért is van szükségem erre a kis szusszanásra, hogy a játékosok jogos igényeit ki tudjam elégíteni.

– Nocsak, hallgatom!
– Nézze, rendkívül sűrű volt az utóbbi két hét, mindannyiunkat kifárasztott. A srácok joggal várják, hogy fitt, kisimult arcú mester vezesse őket a világbajnokságon – igyekszem kisimítani a nem létező ráncokat... Azt vettem észre, és ezt mások is alátámasztják, többek között a játékosaim, hogy lojálisabb lettem magamhoz, ezáltal hozzájuk is.

– Ezt hogy érti? Hiszen ezzel sohasem volt gond!
– Nem is abban az értelemben gondoltam. Arra célzok, hogy míg korábban minden negatívumot kvázi istencsapásként éltem meg, minden rosszat felszoroztam legalább másféllel, most helyükön kezelem a dolgokat. Mondok egy példát: szerdán és csütörtökön meglepetésemre kifejezetten bágyadt volt a társaság, hibát hibára halmozott, a görögök elleni mérkőzésen is csak néztem, mi a csuda történik. Korábban nehezen éltem volna ezt meg, a kétnapos szünet során is elemeztem, gondolkoztam volna, most azonban hagyok időt magamnak és a srácoknak. Ha kint, Szingapúrban, a felkészülési meccseken is hasonlót tapasztalok, természetesen felemelem a hangom. De tudom, nem lesz rá szükség. Szóval rájöttem, nem kell feleslegesen dühíteni magam.

– Ne értsen félre: öregszik?
– Nem értem félre, de inkább úgy fogalmaznék, az évek során egyre tapasztaltabb lettem. Hiába, bölcs csecsemőt, bölcs gyereket nehezen találni a világban...

– Az edző is holtig tanul.
– Miért ne tanulna? Erre is mondanék egy példát: 2007-ig tálca süti volt a büntetése a cserével végleg kiállított játékosnak, de rájöttem, érdemes változtatni. Azóta jelképes összeget kell befizetnie az érintett játékosnak a csapat kasszájába. Hosnyánszky Norbi is megtette ezt a Vodafone-kupán, és ennek, úgy érzem, visszatartó hatása van. Visszatartó, mert nem jó érzés a társak előtt fizetni, majd a zrikákat hallgatni. Szerencsére masszív a kasszánk, nem szorul effajta összegekre, így például a legutóbbi tételt Szingapúrban elsörözhetjük. A lényeg, hogy érdemes sok mindent kipróbálni, újítani. Az említett lojalitásommal a felesleges stresszt szűröm ki.

– Könnyen megy?
– Őszintén? Könnyebben, mint hittem. Nem akarok beledögleni.

– Sebezhető?
– Egészségileg mindenképpen. Ötvenhét esztendősen azon kapom magam, hogy a harmincöt és hatvan év közötti barátaim közül mennyien hagytak itt örökre. Elgondolkodtató. És ők nem voltak a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitányai, de még edzők sem...

– Ugye, nincs baj az egészségével?!
– Hála Istennek, nincs! A kaposvári meccsünk előtt voltam általános orvosi kivizsgáláson, mindent rendben találtak. Csupán arra kell még mindig figyelnem, mit eszem, nehogy magas legyen a vércukrom. Hogy a nyaki és az ágyéki csigolyák kordában tartása miatt muszáj úsznom és futnom, tudjuk be annak, hogy mégiscsak harminc évig vízilabdáztam.